Osztálynapló

Nagy örömöt szerzett, amikor értesültem a Novotny Zoltánt 70. születésnapján köszöntő kötet tervéről, ezért szívesen teszek eleget Lantos Gábor szerkesztőségvezető kérésének, hogy írjak rövid előszót az itt következő 70 írás elé. S mivel ez a bevezető, néhány mondata előbb születik meg, mint ahogy az ünnepeltet méltató írásokat olvashattam volna, ezért a szó igazi értelmében ez nem is előszó, hanem a 71. köszöntő, ha a dolog természete szerint most a könyv elejére is kerül.

Az biztos, hogy hangját sokkal előbb ismertem meg, mint őt magát. És ez nem volt rossz kezdet. Novotny Zoltán baritonja – akár sikerekről, akár kudarcokról tudósított – akkor még személyes ismeretség nélkül is rendkívül rokonszenvessé tette őt számomra. Nyilván sokan vannak ezzel így, hogy a rádióban hallott hang alapján a hang gazdájáról is kialakul bennük valamilyen kép. Magam azt tapasztaltam, hogy csak a legritkább esetben kellett revideálnom később az első hanghatások után megformált, először talán valóban fiktív portrét. Novotny Zoltánét sem kellett.

És azt sem hallgathatom el, hogy amikor a hangjával való megismerkedés után kb. két évtizeddel – az ékszerdoboznak nevezett Kőszeg lelkésze voltam akkor – valakitől megtudtam, hogy Novotny Zoltán egyházunk hitét gyakorló tagja, a hír megörvendeztetett, sőt: még büszke is voltam rá. Hiszen – mi, idősebbek jól emlékszünk erre – abban az időben nem volt magától értődő, hogy a közélet szereplői vállalják az ilyen elkötelezésüket.

Azóta persze sor került a személyes megismerkedésre is. Ezért Novotny Zoltán már számomra sem arc nélküli hang, hanem tiszteletreméltó, szimpatikus, hiteles Ember, aki „mellesleg” riporter, a Protestáns Újságírók Szövetségének elnöke és aranytollas újságíró – és remélem, sokak számára példakép és mester is.

Tudom, hogy nemcsak sokmillió rádióhallgató és tévénéző, hanem több százezer evangélikus egyháztagunk nevében is mondhatom: Isten éltesse a 70 esztendős Novotny Zoltánt! Ad multos annos!

                                                              Ittzés János

  a Magyarországi Evangélikus Egyház

elnök-püspöke

Sportriporter, tanárember, a históriás könyvek nagy ismerője, bölcsész. Majdnem azt írtam, hogy polihisztor, de nem áll szándékomban túlságosan nagy terhet rakni a vállaira.

Különben is, ebben az időszakban a legtöbb ember már kímélőre kapcsolja magát – ő nem. Nagy hibát követne el, ha így tenne, de nem úgy ismerem, mint aki hibázni szokott.

Időtlen idők óta (na jó, megint túlzok, valamikor 1965-öt mutathatott a naptár) tudom, ki az a Novotny Zoltán. Kezdetben csak az fogott meg benne, hogy mekkora érdeklődést mutatott a súlyemelés és a birkózás iránt. Felesége, Zsuzsa mellett ez a két sportág számára az örök szerelem a mai napig, s mivel magam is a tárcsák világában élem-éltem az életem, nem csoda, hogy hamar összebarátkoztunk. Mindketten szerencsések lehettünk, de mivel ez a nap most róla szól, az ő mázlijáról írok. Abban az időben közvetíthette a Magyar Rádióban a súlyemelést, amikor még igazán nagy magyar súlyemelésről beszélhettünk. Benedek, Baczakó, Földi, Jacsó, Tóth Géza, Veres, Messzi, Csengeri – és Novotny. Aki úgy tudta ezt a sportágat a rádióban „láttatni”, ahogyan idehaza senki más.

Mindig mesélte nekem, az a jó az egészben, hogy a versenyzők nemcsak egymás ellen, hanem önmagukkal is küzdenek. Hogy legyőzzék a lábuk előtt heverő irdatlan vastömeget. Mesélt mást is. Madridban egy nagy verseny után órákat sétálgattunk a városban. Zoli a világ legtermészetesebb módján közölte, hogy egyes épületeknek mi a történetük, hogy az éppen a lábunkkal koptatott utcaköveken ki mindenki sétált már – s ekkor elevenedtek meg a világtörténelem nagyjai, ott, a spanyol fővárosban egy magyar sportriporter tolmácsolásában.

De nem csak erről a Novotny Zoltánról szól a méltatás. Hanem a gyermekszerető emberről. Ő, akinek nem született saját gyermeke, szinte sajátjaként szerette az én két lányomat, Anitát és Andreát. Feleségével, a pedagógushivatáshoz szintén örökké hűséges Zsuzsával gyakran fordultak meg nálunk – remek hangulatú találkozások jönnek elő memóriám távoli zugaiból.

Mostanában – sajnos – kevesebbet találkozunk. Illetve, ez nem igaz. Hiszen nekem elég csak bekapcsolnom a rádiót, hogy újra vele legyek – igaz, csak képletesen. Boldog vagyok, hogy még mindig dolgozik, örülök annak, hogy a mai napig tanítja a fiatalokat, hogy példát mutat a jövő sportriporter-nemzedékének. Bízom abban, hogy két év múlva, a 2012-es londoni nyári olimpián is találkozhatunk – ígérem, meglátogatom őt a közvetítőállásban pályafutásának tizenkettedik nyári olimpiáján.

Novotny Zoltán sok mindent tud, van egy olyan dolog, amit csak én tudhatok, de csak eddig a pillanatig.

Azt, hogy milyen 70 évesnek lenni. Én már egy éve tisztában vagyok ezzel.

Kesergésre, búsulásra azonban semmi ok. Nem is olyan rossz dolog ez, mint sokan gondolják.

Úgyhogy, Zolikám, a jó Isten éltessen, tartson meg sokáig erőben, egészségben és persze első és egyetlen munkahelyeden, a Magyar Rádióban!

Na, mostan aztán már lehet hetvenkedni.

Bár erre te sohasem voltál képes és tartok tőle, ez már így is marad. Szerencsére!

Sokunk életében te vagy a nyugalom, a mindenhez értő polihisztor, aki két lábon jár, mint a lexikon, és akit azonnal hív a feleségem, ha kedvenc játékában elakad.

Mondván: inkább egy telefon a Zolinak, mint hosszú keresgélés a könyvekben.

A lassan már csak néhányunk számára fontos Calypso Rádióban szavaltál, irodalomra, történelemre tanítottad a hallgatókat úgy, hogy ezt mind észrevétlenül tetted és bizony a hallgatók várták a pénteket és NOVIT, bár egyszer-egyszer keresni voltál kénytelen két barátunkat, akik sokszor csoszogtak nem éppen irodalmi ihletésű helyekre.

A Petőfin főnököm voltál, a Calypsóban főnököd voltam. Milyen érdekes, hogy ez csak nekünk nem tűnt fel.

Mi, ha kellett, költöztünk – ennyi könyv csak könyvtárakban található –, teniszeztünk, aminek kezdetét is neked köszönhetem (Expressz iroda, lépcsőház), barátainkkal végigettük életünk nagy részét (Szűcs Ferit nem felejthetjük) és a pénteki közös ebédek ma is nagyon fontosak.

Lottózunk – egy idő után ki is fizetem –, az évtizedek alatt egy-két hármasunk is volt (csak szerényen, nem való nekünk a telitalálat). Szerelmed a sport, a birkózás, a súlyemelés, a cselgáncs, fontos a jó levegő és a versenyeket körbevevő „illat”.

Bár az olimpiákon még mindig dohányoznak és Pekingben is az ötödik emeletig ért a por – szerencse, hogy a tizediken laktál.

A fontos, hogy te vagy a nagy utazók között az egyetlen, aki minden igényt kielégítő módon tud felvilágosítást adni a világ jó néhány repülőterének illemhelyéről, annak tisztaságáról és elhelyezkedéséről.

(Én még mindig várom az erről szóló könyved!)

Zolikám! Még sok-sok kalandot és örömet!

Élj sokáig, nagyon boldog születésnapot kívánok!

A „Smirgli”, született: B. Tóth László

U.i.: Mit is mondott Leonardo Da Vinci?

Hohó, barátocskáim, elnéztetek valamit, elszámoltátok alaposan, még hogy Novotny Zoltán 70! Elő a lexikonnal, most segíts Google, ki talál ki ekkora marhaságot…

És… annyi. Bizony annyi. 70 éves.

Azt most hagyjuk, hogy neki köszönhetek mindent. Hogy ő engedett be, hogy ő adott teret, hogy ő indított el és védett, ha kellett, morgott, ha kellett, olykor – nagyon olykor – még dicsért is. Kellett.

Hagyjuk ezt most!

Beszéljünk arról, ami fontos!

Beszéljünk arról, amit ő tudott és ő tudott a legjobban, és már én is tudom, mert megtanultam, ellestem, elcsakliztam tőle. Ez pedig a relevancia elve.

Mert mit mond Novotny? Azt mondja, hogy csinálja mindenki azt, amihez ért. Azt, amiben a legjobb. És legyen a legjobb az első, a második legjobb a második, a leggyengébb meg legyen az utolsó. Hiszen így épül fel minden egészséges közeg, csoport, munkahely, társadalom.

Mint a vonat kereke a sínen. Ott releváns. Centikkel odébb, a talpfán már katasztrófa.

Így építette fel a Rádió sportosztályát, ahol kezdtem, ahol mindent megtanultam, ahová azóta is tartozom, ahol utoljára éreztem, milyen jó dolgozni…

Volt ott két csoda: ő és Vass.

Vass Pista. Aki fejből mondta a sporthíreket, miközben szendvicset majszolt a pillanatnyi szünetekben, aki úgy közvetítette a meccset, hogy később nem emlékeztél, láttad-e a tévében vagy valójában csak hallottad, és aki a Honvéd-Benfica végén azt mondta 0-7-nél, amikor cserélt a Honvéd, hogy most jön Borgulya, a titkos fegyver, amin azóta röhögök. Most is.

És ott volt Novotny. A főnök. Volt neki egy trükkje. Sosem hibázott. Ócska trükk, de bejön. Mindig eltalálta a góllövőt (nem eltalálni nagy szégyen, amit csak ő nem tud, mindenki más átélte már, én is, sose múló kínos érzés), mindenki keresztnevét ismerte, sőt mindenki szüleinek a keresztnevét is, olykor úgy éreztem, a nézők nevét is tudja, életkorral, hobbival, egyenként, pedig akkor még hetvenezren jártak a Népstadionba.

Ők ketten nem kisajátították az első két helyet, hanem kiérdemelték, nem elgáncsolták a többieket – egyszerűen jobbak voltak. És ez adott valami hihetetlen nyugalmat, mert az ő „jobbságuk” nem azt jelentette, hogy ők az elsők, hanem, hogy amíg jobbak, addig elsők, hogy a világ a talpán áll és a fejével gondolkodik, vagy inkább: „bólint az ötösről a tétovázó kapus mellett a hálóba” – hogy stílszerűek legyünk.

Mert ettől él, lélegzik a világ, ha nem így van, csak zihál, fuldoklik, levegőért kapkod. Tudjuk jól, nincsenek már ilyen sportosztályok, nincsenek már ilyen emberek, ahol tét van, eredmény van, igazság van. Ahol nem azt mondják örökösen, hogy Magyarország-Málta 1-2. Ahol nem keverik az „egyből”-t a „kapásból”-lal. Mert persze mindegy, de mégsem mindegy.

Úgyhogy álljon itt most egy név, akinek mindent köszönhetek. És egy köszöntés, ami szívből jön.

Isten éltesse Novotny Zoltánt! 

Helyszín: 19-es stúdió, időpont: szombat, 17.30

-      Itt vagyok, itt vagyok, csókolom, Zoli bácsi!

-      Csókolom, csókolom.

-      Van egy kis baj, Szegeden nem jó a vonal, csak szünetben lesz, mobilról, úgyhogy Zoli bácsi megy végig Sopronból.

-      Értettem.

(Vajon konferálhatnám úgy, hogy kollégám, Novotny Zoltán Sopronból jelentkezik? Olyan lenne, mintha egy szinten lennénk, ami legfeljebb akkor fordul elő, amikor keddenként együtt vagyunk a 6-os magnóban – az 1. emeleten. Úristen, ki gondolta volna ezt 20 évvel ezelőtt, amikor a nagypapám mellett szólni sem lehetett, ha a Körkapcsolás ment a rádióban. Ki gondolta volna akkor, hogy esélyem lesz valamikor is „lekollégázni” Novotny Zoltánt?)

-      A harmadik harmad végén 12 ponttal vezet a Sopron. A 2002-es bajnoki alapszakasz 12. fordulójában, a harmadik harmad végén pontosan ugyanennyi volt az állás.

(Kinek jutna ez még eszébe? Mert hogy nincs odaírva a papírra az elmúlt 10 év összes Sopron-Pécs végeredménye, pláne nem a részeredmények, arra a fejemet teszem. Mégsem kételkedik benne senki, hogy valóban ennyi volt az állás 8 évvel ezelőtt egy szerdai napon. De ha felmerül egy 1998-as Veszprém-Barcelona férfi kézilabda Bajnokok Ligája-meccs, biztos vagyok benne, hogy Zoli bácsi öt percet beszélne róla folyamatosan. De 30 évre visszamenőleg az összes Magyarország-Svédország futballmérkőzésről pontos végeredménnyel gólszerzőkkel szintén. Hihetetlen.)

(Adáson kívül)

-      Akkor mindjárt kerítek valakit egy interjúra (…) Halló, halló. Itt vagyok, csak összefutottam közben K. I.-vel, aki 1976-ban az utolsó percben bedobta azt a 3 pontost, azzal nyert a T. három év után ismét bajnokságot. No, itt van mellettem a 12 pontot dobó, 4 lepattanót szerző, összesen 18 percet játszó, 3 lépéshibát és 2 támadószabálytalanságot elkövető V. A. Kezdhetjük?

(Interjú után)

-      Rendben volt minden? Nem volt egyszerű interjúalanyt találni, hermetikusan lezárták a pályát a múltkori botrány miatt.

(Ha a miniszterelnököt nem engednék be, Zoli bácsit akkor is. Többen ismerik, mint a csapat másodedzőjét. Bárhová bemehetne.)

-      Emese, drága, végeztünk? Akkor bontunk. Itt volt az előbb egy úr, hosszasan elbeszélgettünk, de fogalmam sincs, ki volt az. Mindegy, akkor jó munkát, csókolom.

(Könnyű az ember dolga, ha Zoli bácsi van a másik oldalon. Most már csak azt kéne elérni nála, hogy a napi kötelező másfél liter ásványvízből ne az Esti Krónika után igya meg az első kortyot. Mondjuk ezt nehezebb lesz, mint összehozni egy Kobe Bryant-interjút. De ezt is megoldja. Mint mindent.)

Bevallom, Szepesin nőttem fel, sportközvetítései szerettették meg velem igazán a sportot. A néprádiókon hallgattuk olimpiai, világ- és Európa-bajnoki sikereinket. Aki megélte, soha nem felejti el a helsinki olimpiát, a 16 magyar győzelmet, melyet a rádión keresztül gyerekfejjel is magaménak éreztem.

Ezért talán érthető volt, hogy katonaként megpróbáltam utánozni az utánozhatatlannak tűnő sportriportert, az Aranycsapat tizenkettedik emberét. Szentesen a futballcsapat fontos mérkőzésére az egész laktanyát nem lehetett kivezényelni, ám jelentkeztem, hogy közvetítem. A híradósok kiépítették a vonalat, csak beszélnem kellett. Nehéz kilencven percet éltem át, de az egész század hallgathatta a Honvéd sikerét. Nem győztem inni a kantinban a söröket azoktól, akik odabenn részesei lehetettek az általam közvetített győzelemnek. Később derült ki, ez volt sportújságírói pályafutásom első és nagyon fontos lépése.

A körkapcsolásos futballközvetítések ismertettek meg veled, a kellemes hangú, szép kiejtésű, szabatosan fogalmazó riporterrel. Aztán a különböző sportágak nagy világversenyei. A birkózást vagy a súlyemelést is úgy tolmácsoltad és teszed ma is, hogy oda képzeljük magunkat a dobogó vagy a szőnyeg mellé. Vidéki sportújságíróként már a kezdetekkor ugyanúgy felnéztem rád, mint anno Szepesire. Az mindenképpen közös volt bennetek, hogy a sok fővárosi kolléga által „falusinak” tartott újságírókat is ismertétek és elismertétek. Ez volt a kezdet.

Aztán a sors úgy hozta, hogy a Magyar Sportújságírók Szövetségének elnökségében együtt dolgoztunk, s dolgozunk mostanság is, immár 20 éve. Alelnökként végeztem a rám kiszabott – elsősorban a dunántúli kollégákat érintő – feladatokat. Ennek a testületnek 17 évig voltál az elnöke, ezért részemről a mai napig ez a megszólítás. Soha nem utasítottál senkit, mindig egyenrangú félként kértél, majd számon kértél. Hajlottál a kompromisszumokra, elnökségi üléseink nyugodt hangnemben zajlottak, mindig naprakészen ültél le a megbeszélésekre.

Új fejezetet jelentett kapcsolatunkban az is, hogy az általam szervezett év végi, Vas Népe Év sportolói díjátadásokat a Rádió sportosztályának vezetőjeként, majd a Petőfi rádió főszerkesztőjeként is évekig vezényelted. Ez külön rangot adott rendezvényünknek. Mindent tudtál a vasi legjobbakról, mégis mindig legalább fél órát egyeztettünk, mert precízséged nem nagyon utánozható.

Zoli! Bocsánat, Elnök úr! Szép születésnapi ajándék lehetett számodra a megérdemelt Aranytoll. Én azt kívánom, hogy még sokáig „hetvenkedj” a tőled megszokott színvonalon!

Járt-e Fjodor Saljapin 1936-ban Pestszentlőrincen? Sose fogom megtudni, ahogyan talán Novotny Zoltán sem. A kortalan sportriporter többször elmondta, leírta, felolvasta már, hogy gyermekkora egyik kedvenc könyvében, a Jancsiból Johnny lesz címűben igen. És ami egy szép mesében előfordulhat, az megtörténhet az életben is. Akinek a szívében dal van, az a szívét hallja vissza minden dalban. Innentől részletkérdés, hogy a híres szovjet énekes segíthette volna-e egy néger kisfiú eljutását a berlini olimpiára, avagy sem.

Novotny Zoltán járt Pestszentlőrincen és Berlinben egyaránt, igaz, nem 1936-ban, hiszen ’40-ben született. Közel tehát a bűvös 70-hez, amely korban már tényleg csak olyanok művelik magas nívón a szakmájukat, akik valódi mesterek, akik fáradhatatlanok, akik belülről megélve ismerik a szót: elhivatottság.
A magyar sportriporter etalonja Pluhár István. Amikor a ’36-os berlini olimpia hírnöke 12 esztendővel a legendás Csík Ferenc-közvetítése után utoljára lépett ki a Magyar Rádió ajtaján, szinte napra pontosan azon a napon lépett be ugyanazon az ajtón Szepesi György. Mi ez, ha nem folytonosság? Egy későbbi legenda váltott egy korábbi legendát. Novotny Zoltán Szepesi György szárnyai alatt lett kosárlabdázóból, magyartanárból és rádióbemondóból sportriporter. Vagyis a folytonosság tovább él. Elhallgatva a mai kínálatot, egészen addig, amíg a mikrofon közelében marad. Utolsó külföldi közvetítését tavaly ősszel hallgathattuk Lyonból, ahol a debreceni focisták fejezték be Bajnokok Ligája szereplésüket. Idehaza azonban azóta is rendületlenül járja a futballpályákat, a kézi- és kosárcsarnokokat, vagy éppen a birkózók edzőtermeit, hogy képbe hozza hallgatóit, mostanában leginkább az MR6 középhullámú adóira száműzötten.
Rádióhallgatóként mi minden jut eszembe Novotny Zoltánról? Például, hogy a barcelonai olimpia előtt 25-30 érmet jósolt és általános megrökönyödést kiváltva azt állította, érdemes lesz az előzetes számolgatásnál nagyon odafigyelni a cselgáncsozókra is (végül a magyar judokák nem kevesebb, mint 4 (!) érmet szereztek a játékokon).
Rajta múlott, hogy nem szakadt meg az az immáron 74 esztendős nagyszerű hagyomány, hogy a Magyar Rádió élőben és egyenesben számolt be minden magyar olimpiai bajnoki cím megszületéséről. Baczakó Péter aranyára például maga az azóta elhunyt sportoló sem számított, Novotny mégis kijárta főnökeinél, hogy merő önszorgalomból közvetíthessen titkos esélyese versenyéről.
Roppant sokoldalú rádiós. Ezt a kollégái felé is alapkövetelményként támasztotta. Az ő keze alól biztosan nem kerültek ki szakbarbárok. Ő maga pályája elején kipróbálta a hírolvasást, majd a közvetítések mellett megannyi stúdióműsort is készített, a ’90-es években pedig kipróbálta a kereskedelmi rádiózást is (a Calypsóban futó Budapest történeti sorozatával bebizonyította, hogy valódi értéket is képes lehet közvetíteni egy kereskedelmi rádió is, csak megfelelően kell tálalni).
Hitéletet élő ember. Presbiter egy református gyülekezetben. Volt, amikor a sportújságíró-szövetség elnökségével (rövid idejű főtitkárként alkalmam volt közelről élvezni higgadt munkastílusát, fegyelmét, másokat soha meg nem bántó, választékos stílusát), egy időben teljes odaadással vezette a Protestáns Újságírók Szövetségét is.
Csuda tudja, hogy egy Janiból Johnnyvá lett kisfiúnak sikerült-e eljutnia a berlini olimpiára vagy hogy Saljapin vendégeskedett-e valaha is egy lőrinci kertben. Azt viszont merem állítani, hogy amikor pár éve munkába menet a Batthyány téri aluljáróban a HÉV-től a felszín felé sietve a rádióból ismerős hangra figyeltem fel, amint egy számomra ismeretlen ismerősének mesélte montreali és müncheni élményeit, akkor én biza’ nem vágytam sem Berlinbe, sem Pestszentlőrincre, de még Montrealba sem.

Szerettem volna ott maradni, és a történeteket hallgatni.

Két történet: egy régi és egy új. Az első találkozás 1999-ben volt. Novotny Zoltán az akkori fiatal, 20 éves egyetemista számára talán megközelíthetetlennek számított. Ő volt a példakép, akiknek közvetítéseit hallgattam Barcelonából, amikor Repka Attila diadalát kiáltotta világgá, vagy amikor éppen egy-egy Körkapcsolás alkalmával rágtam a körmömet, vagy egy izgalmas válogatott, nemzetközi kupa vagy bajnoki mérkőzés hallgatása közben. Szóval 1999, amikor az öttusa-világbajnokság színhelye volt Budapest. A Magyar Rádió riportereként Novotny Zoltán is ott volt, mondhatni, karnyújtásnyira tőlem. Az egyetemista fiatal mégsem merte megszólítani, nem a félelem, sokkal inkább valami más miatt, amit még ma sem tudok pontosan megfogalmazni. Aztán ő lépett oda hozzánk és érdeklődött: „Fiúk! Melyik páston vívnak a magyarok?” Pontosan tudtam a kérdésre a választ és barátommal megmutattuk, hogy hová érdemes figyelni. Ez az első emlékem vele kapcsolatban. A legutóbbi pedig a 2009-es évhez kapcsolódik, amikor az Eger-Vasas vízilabda bajnoki döntő negyedik mérkőzésén dolgozhattunk együtt, vagyis dolgozhattunk volna, ugyanis a vonal csak nem akarta az igazságot. A mérkőzés után Zoli bácsi elmondta, hogy ő felkészült, két fejhallgatót is hozott, hogy időnként közbeszóljak, segítsek a közvetítésben. A találkozó után aztán együtt készítettük el a szokásos interjúkat és akkorra már a vonal is megjavult. A végén még el is vitt Mezőkövesdig. Más kérdés, hogy a vonatot – bármennyire is siettünk – már lekéstem, ám így is hálás voltam neki a segítségéért.

Szép lassan beszélj, csak nyugodtan – adta ki az instrukciót Török Laci, miután egy tél eleji késő délután a Kisstadion főnöki irodájának telefonjához hívatott. Odalent, a jégen a Fradi és a Dózsa hokisai készülődtek az aktuális pofozkodásra, a lelátókon hatezer ember, vezeti Schell. Naná, hogy a kezemből kieső kagylónak úgy kellett utánakapni. Én tudósítom a Magyar Rádiót? A Népsport külsőseként? 22 évesen? Hazaszóltam, hogy izzítsák a magnót felvételre, benne leszek a sporthírekben. Anyámnak elcsuklott a hangja.

Ott fogok beszélni, ahol Szepesi, Novotny, Vass, Török, Molnár, Radnóti, Dobozi? Ahol korábban Gulyás és Szűcs? Úgy hallgat engem az ország, mint mi a hétvégeken, a hangerőt “csontra” tekerve a Körkapcsolást? Ünnepelve vagy éppen az asztalt csapkodva? Azokkal leszek egy műsorban, akik miatt a válogatott- vagy kupameccseken levettük a tévé hangját, hogy őket hallgassuk inkább?

Amikor hazaértem, a szülők az ajtóban fogadtak. “Hát... – mondta apám –, kicsit még gyakorolni kell.” Le se vettem a kabátot, benyomtam a magnó gombját. Mesterkélt, ügyetlen és szaggatott hangú siheder hadart a szalagról. Bár az egyes mondatok között – az ukáznak megfelelően – jelentőségteljes szüneteket tartott, beszédét alig lehetett érteni, sietve harapta el minden szó végét. Ennyi volt – gondoltam –, nem sikerült túl hosszúra a pályafutás.

Aztán pár nap múlva újra csengett a telefon. Török volt megint, azt mondta, éppen most szerveződik egy külsős csapat, szerinte érdemes lenne megpróbálnom. “Ezek után?” – kérdeztem vissza, mire ő: “Ugyan már, mindenki így kezdi. Holnap reggel 9-re legyél a Pollack Mihály téri portán!”

  Fehér ing, fekete nadrág, gálacipő. Remegő hang, botladozó lábak. Ma már fölfoghatatlan megilletődöttség, odabent leírhatatlan bizsergés-borzongás, s persze lüktető torok. A második emeleten folyosói felirat: Szórakoztató - és Sport Főosztály. A balra eső szobában Vass István Zoltán ül egy orsós magnóra hajazó, fura szerkezet előtt lábát keresztbe vetve. “Szervusz” – köszön. “Jó napot kívánok!” – köszönök. “Mondom, szervusz!” – ismétel és szemöldöke összeugrik. “Szervusz” – préselek ki magamból valami hangfélét. Néhány tesztkérdés, egy-két laza poén után karon fog és a szemközti ajtó felé vesszük az irányt. „Bemutatlak a Novotnynak” – súgja oda.

Akkor csak az érzés volt meg, ma már a tudat is: Zoli akkoriban a magyar média legtermékenyebb és alighanem legvarázslatosabb műhelyét vezette. Főfoglalkozású sztárriporterekkel és a példaképek mellé egyszer felnőni akaró, ambiciózus, munkájukat mellékesként is a legfontosabbnak tartó ifjoncokkal. Akik, miután egyszer is beszívták a stúdió szagát, közel tartották a szájukat a mikrofonhoz, ujjuk közé szorították a barna szalagot, és hosszú hónapok alatt végre magukévá tették a vágás fortélyát, minden szabadidejüket ott töltötték a Bródy-Pollack szentélyben. Este aztán együtt sörözött az egész ország által ismert szpíker és a még nevenincs tanonc, együtt góltotózott a Novotny-előd Roska és a Novotny-utód Lantos, és együtt szülte meg a csapat a Sportvilágot, a Gólok, méterek, történeteket, a Lelátót, éjszakába nyúlóan együtt élte meg a csodát, amint László Gyuri irányításával elkészül a '86-os vb-re kijutott futballválogatott triumfálására a „Szép volt, fiúk!”, az azóta emlegetett etűd.

Ugyanabban az évben, az első magyarországi Formula–1 pénteki edzésnapja után Novotny a Lajos utcai lakásunkban kortyolta a vörös bort, s majd kiesett a fotelből nevettében, amikor Török felidézte azt a három évvel korábbi, kisstadionbeli telefonhívást. „Na, figyeljetek!” – mondtam, és már bányásztam is elő az ominózus kazettát, rajta az akadozó hangú süvölvény jégkorong-tudósításával. „Látod, azóta mi lett belőled?” – fordult hozzám Zoli, miután meghallgattuk a nagy premiert, és letörölte szeméről a mosoly könnyeit.

Azóta huszonnégy év telt el, hogy lett-e bármi is, meg nem mondom. De ha mégis, hát Novotnynak kijár érte az emlékérem, s végre itt a megfelelő alkalom, hogy egy köszönetet elrebegjek érte. Vagy inkább elhadarjak, nem kevésbé megilletődve, mint akkor, 1983-ban.

Még kissrác voltam, amikor a hetvenes évek legelején megismerkedtem senkiével nem összetéveszthető, kellemes baritonjával. Ma már – négy évtizeddel később – úgy mondanám, hogy Novotny Zoltáné a magyar rádiózás és televíziózás legkellemesebb orgánuma.

Ez persze isteni adottság, és önmagában is elegendő lenne ahhoz, hogy valaki szép karriert fusson be a tömegkommunikációs eszközök világában. Zoli azonban sokkal, de sokkal több egy kellemes orgánumnál.

Zoli intézmény, legenda, vonatkoztatási pont a harmadik évezred elejére hihetetlenül felhígult, elértéktelenedett, már-már szitokszóvá devalválódott honi médiában. Amerikában úgy mondanák, ő Mr. Fundamental, akinél senki sem ismeri jobban a riporteri szakma alapvetését, aki – gondolom – még életében nem késett el egy megbeszélt találkáról, egy műsorkezdésről, egy rádiófelvételről, aki még sohasem ült be úgy a közvetítőállásba, hogy ne fújta volna fejből az adott mérkőzés résztvevőinek életrajzát, ki hány gólt lőtt, dobott, ütött pályafutása során, kinek mi volt a nagyapja, az ükapja, kinek fáj éppen a bölcsességfoga.

Zolit egyszerűen nem lehet zavarba hozni, ő viszont folyton, adásról adásra zavarba hoz engem azzal, hogy még véletlenül sem bakizik, ha annak a bejelentkezésnek kilencven másodpercesnek kell lennie, akkor nem kilencvenegy és nem is nyolcvankilenc, hogy minden mondatának van alanya és állítmánya – ebben a sorrendben! –, hogy még sohasem kezdett bele olyan körmondatba, amelynek ne tudta volna előre pontosan és szabatosan a végkimenetelét.

Zoli tényleg maga a két lábon járó riporteri tökély.

És az alázat. Annyi évesen, amennyi – nem írom le a számot, mert tudom, hogy tévedés, biztos, hogy nincs még annyi, egyszerűen nem lehet, mert egy ennyi idős emberbe nem szorulhat annyi energia, precizitás, odaadás, munkamánia, mint Novotnyba –, hősünk ugyanolyan természetességgel olvassa be a sporthíreket, ad le egy harminc másodperces kis színest, de szükség esetén közvetít magyar olimpiai győzelmet, mint tíz, húsz, harminc vagy negyven évvel ezelőtt. Ha hozzá képest feleannyi idős kollégával tudósít egy világversenyről – mint tavaly nyáron Kalapos Mihállyal a római vizes világbajnokságról –, fel sem merül, hogy ő fölözné le a tejet, hogy elhappolná a neki járó, aranyesélyes számok közvetítését. Nem, Novotnynál a szakmai egyenlőség teljes és feltétel nélküli.

Zoli volt már minden rendű és rangú főnök a Magyar Rádiónál – egyetlen munkahelyén –, de még véletlenül sem derogál neki a közkatonákkal együtt csatába indulni, jóval túl a nyugdíjkorhatáron. Lehet, hogy ezért nincs egyetlen ellensége sem a szakmában? (Ebbéli minőségében vélhetően az egyetlen újságíró, akit a Föld a hátán hord…)

Ja, és számomra legmegejtőbb tulajdonságát, a visszafogottságot, a szerénységet még nem is említettem. Politikai meggyőződéséről egy-két évvel ezelőttig fogalmam sem volt ebben az elviselhetetlenül átpolitizált világban, arról, hogy presbiter a Deák téri evangélikus templomban, ugyancsak nem volt fogalmam tavaly nyárig. Már-már visszahúzódó, a hivalkodást szinte betegesen kerülő csodalény.

Mondom, kölyökkorom óta imádom közvetítéseit. A gyerekes bámulat idővel – ahogy magam is e gyötrelmes, mégis imádott pályára léptem - szakmai csodálattá alakult át, a csodálat pedig lassacskán szeretetté nemesült.

Hogy Zolinak mekkora lelke van, arra hét évvel ezelőtt, drága barátom, Zoli kollégája, Molnár Dániel temetésén döbbentem rá.

Aki így, ilyen szavakkal tud elbúcsúztatni egy barátot, az csak nagyon derék ember lehet.

Novotny Zoli az, efelől senkinek se legyen kétsége.

Igen, nyilván hatásos felütés volna, hogy pontosan emlékszem, mikor hallottam a hangját először a rádióban, és hogy rögtön megfogott, a mai napig itt van a fülemben, ahogy azt kiabálja...

Az biztos, hogy 1985 előtt volt. Elvégre, amikor az ember belép új iskolája kapuján, az első napok megilletődöttségét levetkőzve nem csupán maga elé meredve közlekedik a folyosókon és a lépcsőkön, hanem mer szemkontaktust teremteni másokkal, és persze elkezdeni bámulni a régi érettségi tablókat. Speciel elég hamar sikerült felfedezni Novotny Zoltán portréját: minthogy „nagyon az elején“ járt az Apáczai Csere János Gimnáziumba, ezért relatíve hamar beleütközött az ember, szinte rögtön az első lépcsőfordulóban, hiszen a falakat a portásfülke felől kezdték „tölteni“, úgyhogy Zoliék osztályának tagjai a félemeleti „kanyarban“ néztek optimista tekintettel a jövőbe, ahogy az annak idején alapkövetelmény volt. Támasznak megfelelt: ha az ember már tizenévesen sportújságíró akar lenni, jó volt tudni, másnak is sikerült innen „oda“ kerülni, nem kizárólag orvosok, fizikai és matekzsenik gyűjtőhelye volt ez a pesti elitgimnázium, ahogy egyébként sulykolták a fejekbe Pitagorasz tétele, valamint a citromsavciklus meghitt társaságában.

Novotny Zoltánban az volt a jó: mindig tudtad, hogy ő szólalt meg az éterben. Ennyire tökéletesen csak nagyon kevesen artikulálnak a rádiósok között. Hang ennyire tisztán nemigen hallatszik az URH-frekvenciákon (huh, akadt pár furcsa élmény, midőn a Kossuthot elkezdték ultrarövidhullámon adni: néhány korona lehullott, amint a középhullám finom tompítása többé nem takarta a pöszeségeket, „nyáladzásokat“, már elnézést). Novotnynak mindegy volt, hogy ultrarövidhullám, középhullám vagy műsorvezetés élőben. Tízes skálán tízes tisztaságú hanggal szólt. Százason százassal. Nem bonyolódott bele. Nála mindig lehetett tudni, éppen mi történik, miről van szó. Körkapcsolás, olimpia vagy Budapest története – ugyanaz a szint. Százas. (Apropó, emlékszik még valaki az ősi Calypsóra, és benne a főváros múltját felelevenítő Novotny-féle percekre?)

Anno gyűjtöttem a bakikat, humoros beszólásokat – de valahogy Zolitól nem volt igazi klasszikus. Nem ironizált, mint Vass Pista, nem tombolt úgy, mint Török Laci, nem improvizált úgy, mint Molnár Dani... Hangja, akárcsak lénye, a higgadtság megtestesítője – persze, ha az arany volt a tét, ha gólt lőttünk fontos pillanatban (volt olyan időszak, amikor futballistáink igazi tétmeccsen igazán fontos gólokat szereztek), akkor persze jobban terhelődtek a zsebrádiók elemei, hiszen emelte a hangját, ahogy kell... Mégis, klasszikus elszólás nemigen akad (legalábbis az emlékezetemben). Azt hiszem, a felkészültsége, a biztos szakmai tudás, a személyiségéből áradó derű teszi azzá, akivé: az egyik legjobb rádiós, aki valaha Magyarországon mikrofonba beszélt. Az utóbbi időben amúgy azt veszem észre, elkezdett rájátszani a korára; amikor külföldön vagyunk, van egyfajta „öreg vagyok én már ehhez“ alapvetés egy-egy gesztusában, megnyilvánulásában – de aztán azt látom, hogy a római úszó-világbajnokságon ugyanolyan profizmussal közvetít a 40 fokos hőségben, mint bármelyik, negyvennel fiatalabb kollégája. Azaz nagyon úgy fest, benne van még legalább három évtized, simán. Vagyis a 2040-es olimpia is áll neki.

Az lesz az igazi százas.

Emlékszem, amikor 1982 forró nyarán a Pagoda büfében éppen egy méreteset haraptál a zsömlédből (talán bélboholyvédő rántott hús volt benne?), amikor Farkas Zolival óvatlanul megközelítettünk és feltettük a kérdést: vajon tanonckodhatok-e az éppen újjászerveződő sportszerkesztőségben. Jó pillanat volt, két falat között hangzott el az igenlő válaszod, aztán látod, mi lett ebből az egészből… (Emlékezetes évtizedek, meg kell hagyni.)

És arra emlékszel, amikor 1998-ban Párizsban jártunk, hogy a foci vb-ről tudósítsunk? Meghívtál a Moulin Rouge közelében egy hangulatos kis „ivóba”. A hely szellemének adózva két calvadost  rendeltél – a Diadalív árnyékában –, koccintottunk és arra gondoltam, hogy ez a jóindulatod, bizalmad, barátságod. Jólesett…

Emlékszel, amikor ’89 tavaszán Zsuzsával eljöttetek hozzánk Máriabesnyőre? Szemtanúja lehettél egy családtörténeti pillanatnak: hét hónapos korában heroikus erőfeszítéssel a járókában felállt bizonyos Horváth Márton. Ezzel része lettél a családi legendáriumnak.

És persze emlékszem a sportszerű gesztusodra. Barcelonában, az olimpián Farkas Péter döntőt birkózott. Egyedül is közvetíthetted volna az aranymeccset, de nem tetted…

Kívánom, hogy legyen még minél több olyan dolog az életedben, amire jó szívvel emlékezhetsz. Isten éltessen a nyolcadik iksz küszöbén!

P.S.: Éljen a sörmelegítő és a határozott talán!

Tessék elképzelni egy olyan médiaplatformot, amely Facebook, Jóbarátok és futball-vb-közvetítés egyszerre! Na, ez volt nekem a hetvenes években a Körkapcsolás. A futball volt persze a lényeg, pontosabban a Fradi, de negyven év után is jól emlékszem azoknak a szombatoknak a hangulatára és a műsorra. Pontosabban: A műsorra. (Csak emlékeztetőül: Szokol rádió, Szabó család, Munkácsy televízió, Simon Templar, csipkés terítő, Aranypók, kommunista szombat, vasárnapi ebéd, brigádgyűlés, úttörőavatás.) A Körkapcsolás nálunk nem egyszerűen rádióadás volt, hanem családi szórakozás – bizony, még anyám is bele-belehallgatott –, ami persze semmi másnak nem volt köszönhető, mint a közvetítés riportereinek.

Ebből a Körkapcsolásból emlékszem annyi év távlatából is Novotny Zoltánra. Gyerekfejjel már a neve is valahogy furcsa volt, de a megszólalása különösen. Nem voltak világos fogalmaim az „értelmiségről”, de sokáig az ő hangjával azonosítottam. Kulturált volt, higgadt és igényes – bármit is jelentett akkor nekem ez a szó. Éppen ezért lógott ki számomra a sportriporteri sorból, mert gyerek- és kamaszkorom futballrajongásához a többiek közvetítési stílusa jobban illett. Mégis ő lett az egyik meghatározó rádiós személyiségem: vannak emberek, akikre nem lehet nem odafigyelni, ha megszólalnak. Ezért sem kerestem más állomást, ha bármilyen műsorban meghallottam a hangját, akkor, amikor már én kezeltem a rádió keresőgombját.

A kapcsolatunk érthetően sokáig egyoldalú volt: ő beszélt, én meg hallgattam az éteren át. Aztán eljött az idő, amikor személyesen is találkoztunk, „kapcsolatba kerültünk”. Ez az ismeretség szintén kilóg abból a sorból, amit más ifjúkorom hírességeivel felnőtt fejjel kötöttem. Az „életben” pontosan olyan intelligens és okos volt, mint amilyennek gyerekként elképzeltem, és az elmúlt években sosem kellett átértékelnem a „Novotny-képet” – ellentétben sok más, az idők során személyesen megismert gyerekkori idollal.

Megtiszteltetés, hogy ismerhetem Novotny Zoltánt. Ezért is voltam ugyancsak elfogódott, amikor először bemutatkoztam neki, és a tisztelet okán vagyok kicsit mindig zavarban, amikor beszélgetés közben tegezem. (Zoli? brrrrrrr…) Ha pedig a rádió épületében találkozunk, sosem értem, hogy jövök én egyáltalán ahhoz, hogy mikrofon előtt beszéljek a sportról ott, ahol például ő is dolgozik.

Kedves Zoltán! Isten áldjon és adjon még sok időt, hogy hallhassuk a rádióban – bocsánat: a Rádióban – a hangod!

A Nemzetközi Sportújságíró-szövetség elnökségében sajátos a helyzetem. Ahogy a kollegák rám néznek, annak rendje és módja szerint köszöntjük egymást, majd tízből kilencszer azt kérdezik: hogy van Novotny és mi van Boskoviccsal?

A két jó barát, nagy elődök, akiknek évtizedes áldozatos munkáját igyekszem továbbvinni az AIPS vezetőségében. (Leírni is fájdalmas: Boskovics Jenő már nincs közöttünk.) Azt, aki meg az üdvözlők között tízből tizedikként előbb az én hogylétem felől érdeklődik, hát taktikusan kezelem, elébe megyek az ez esetben borítékolható második kérdésnek, mondván: köszönöm, jól vagyok és a Novotnynak semmi baja – hála Istennek.

Nos, a beszélgetések döntő többsége mindig így indul AIPS berkekben. Ebben a nemzetközi szervezetben valószínűleg nincs még egy, a miénkhez hasonló ország, ahol ennyire erősek lennének a tradíció szálai. Nálunk évtizedek óta a legkiválóbbak képviselték a magyar sportújságírást a világfórumon. Köztük Zoli is. Itt is ismeri mindenki az időnként logikusan végiggondolt, nagyon elgondolkodtató, időnként meg jópofa dolgokkal előálló halk szavú magyart, akit talán még soha senki nem is hallott emelt hangon beszélni. Mert hogy az szinte elképzelhetetlen, hogy Zoli kiabáljon, ő az érvelés, a higgadt meggyőzés bajnoka.

Úgy 30 évvel ezelőtt egy sportriporterekkel foglalkozó könyvben leírta élete „elsőit”: a Granekkel készített interjút, mely elsőként kerülhetett adásba, az első külföldi útját, mely egészen Prágáig vitte, az első olimpiai bajnoki közvetítést, melyhez Németh Angéla adta a muníciót.

No, itt érdemes is megállni egy kis időre és váltani az én elsőimre. Mármint Zolival kapcsolatban. Akkoriban már 14 éves is elmúltam és persze a ’66-os magyar-brazil óta élt és erősödött bennem a gondolat, hogy sportriporterré váljak egyszer magam is. Nem mondom, „kedvenc” témában volt kik közül választani, nagyon erős volt a mezőny akkoriban a tv-ben és a rádióban is. Szepesi, Vitray, Szőnyi, Vass Pista, Radnai, Szűcs és Gulyás. No, meg persze Zoli. Rá már valamelyik SZÚR-on is felfigyelhettem volna, de a Népstadion gyepén valahogy nem sikerült olyan emlékezeteset nyújtania, hogy mozgása alapján a szívembe zártam volna. Ehhez, mint annyi mindenhez egy férfi életében, egy nő segítsége kellett. S ekkor jött Németh Angéla, hogy tudta és szándéka nélkül összekapcsolja a már befutott sportriportert és a befutni készülő önjelöltet. Egyoldalú kapcsolat volt, az igaz, de ajándékkapcsolatnak ne nézd az oldalait – tanultam meg már akkor.

Szóval Zoli a mikrofon előtt állt vagy ült, ki tudja már, és csak mondta és mondta, hogy Angéla gerelye miként is hasította a levegőt a valamivel több mint 60 méteres útja során. Mellesleg aznap nem akadt a Földön még egy rádióriporter, aki egy ilyen hosszan tartó hajításról számolhatott volna be. Így Zoli is „aranyérmes” riporter lett, ami minden tudósító álmainak netovábbja. Én meg csak hallgattam, csak hallgattam a rádióban, ábrándoztam (mivel biztosan tudtam, hogy olimpiai bajnok már nem lehetek, hát legalább majd közvetíthessem mások sikereit), de egy percre sem jutott eszembe, hogy vele és Angélával személyesen is összehoz majd a sors. Ráadásul egy közös rádióműsorban. Pedig így történt, de erre 10 évet még várni kellett.

A moszkvai olimpia előtt olimpiatörténeti vetélkedőt rendeztek a rádióban. A zsűritagok között Németh Angéla – ami természetes, hisz az imént ecsetelt, nem lényegtelen előzmények után ki mást is hívott volna a szerkesztő úr – a műsorvezető meg Novotny Zoltán. (Gondolom, Angéla csak ezzel a kitétellel volt hajlandó elvállalni a szereplést. Ha-ha.) No, én meg mint a döntő egyik játékosa keveredtem a képbe, aki a moszkvai olimpiára való, nézői rangú kiküldetést mint főnyereményt vettem célba. Aztán egy, a forgatókönyvben pontatlanul megfogalmazott és így kétféle módon értelmezhető kérdés mindent romba döntött körülöttem. Megint a női gerelyről, és ezúttal Gorcsakova tokiói szerepléséről volt szó, melyről hiába mondtam el, hogy a selejtezőben világcsúcsot dobott, a zsűri mást szeretett volna hallani: azt, ami a forgatókönyvben állt. Annak szerzője meg valahogy figyelmen kívül hagyta az imént említett rekordot. Így utazhattam Moszkva helyett Szentpétervárra, bocsánat, Leningrádba. Zoli később gentleman volt, úgy, mint mindig, ahogy egy idő után megismerhettem, és fair megnyilvánulása – a hiba elismerésén túl – számomra felért az egész moszkvai olimpiával, bojkottosostul, mindenestül.

Kézírásával ezt írta be nekem a korábban említett könyvbe, a maga írása elé:

’Komputernek’ ugratnak a kollégáim, de egy vetélkedőn ’komputerebbnek’ bizonyult az ifjú D. D. Erre is emlékezve, szeretettel Novotny Zoltán’

Nos, Zoli, erre is emlékezve kérem az eget, hogy még minél többet meríthessünk abból a Novotny-féle legendás komputerből, szeressük mindketten ugyanúgy a történelmet, a kosarazást és a súlyemelést, mint eddig, és minél tovább halljunk a bajra nem utaló arccal mesélt képzelt betegségeidről is, de leginkább továbbra is számítva a nyugalmadra, a bölcsességedre és felbecsülhetetlen értékű jó tanácsaidra.

Nos, akkor mit mondhatok a többieknek a következő AIPS elnökségin, mit üzensz nekik?

Átadom.

Tudom jól, hogy méltatlan lenne, ha ebben a könyvben frázisokat puffogtatnék, de tiszta és jó szívvel mégiscsak egy közhellyel kezdem: megtisztelő számomra, hogy Novotny Zoltán születésnapi emlékkönyvébe írhatok.

Öt évvel korábban születtem, mint Zoli, ennek megfelelően, amikor belépett a Bródy Sándor utcai kapun, én már rádiós voltam, s mint ahogy ő a bemondóktól, én a hangmérnökök soraiból „igazoltam át” a sportosokhoz. Így történhetett, hogy Zoli első labdarúgó-közvetítésén – amiről maga is megemlékezik egy írásában – hangmestereként jelen lehettem. A Tatabánya-Csepel mérkőzésről van szó, amely a hatvanas évek elején igencsak nagy csatának számított. Akkoriban a Bányász-stadionban nagy táblák hirdették, hogy egy-egy győzelmüket követő hétfőn hány tonnával több szenet küldtek a felszínre a lent dolgozók. Szurkolásuk őrületes volt, s talán egy kicsit félelmetes is. Zoli első hivatalos tudósítása alkalmával állt a mikrofon mellett, s mint mindig, legjobb tudása szerint végezte munkáját. Persze ez a legjobb tudás akkor még nem párosulhatott rutinnal, tapasztalattal, s mindenféle riporteri furfangokkal.

Úgy látszik, a hazaiak orkánszerű buzdítása egy kicsit – ha tudat alatt is – megvezette Zolit. Ha nem is direkt módon, de egy csöppet hazabeszélt, azaz inkább a Bányász, semmint a Csepel mellé tette le a voksát. De tessék elképzelni az első közvetítéskor ezrek és ezrek tomboló zsivaja közepette ki nem ezt tette volna? A mérkőzés után villámgyors léptekkel a mikrofonnál álló Zolika mellé lépett a fővárosiak akkori edzője, Preiner Kálmán, s majdhogynem minősíthetetlen hangon teremtette le a kommentátort. Azért ez a „majdhogynem”, mert a focihoz közelállók tudják: a közvetlenül mérkőzés utáni kirohanásokat nem szabad mindig komolyan venni. Sokszor nem is úgy gondolják, ahogyan mondják…

A vendégek mestere azonban csak mondta a magáét, Novotny pedig tanácstalanul hallgatott, hiszen mit is felelhetett volna a jó nevű trénernek? Én a jámbor jószágok közé tartozom, de már nem bírtam hallgatni az edző kirohanását, s megjegyeztem, hogy a riporternek vannak munkahelyi elöljárói; ha hibázott, azok majd felelősségre vonják, legyen szíves, hagyja őt békén!

A hazafelé út – természetesen – nem a legjobb hangulatban zajlott, az én fejemben még az is megfordult, hogy ez a pályakezdő tehetséges fiatalember talán egy ilyen belépőt követően hátat is fordít ennek a pályának. Dehogy fordított!

Ha jól emlékszem, a következő évben indította el Szepesi és Roska a Körkapcsolás című műsort, amelyben minden pályáról egyidejűleg jelentkezett be a sportrovat munkatársa. Természetesen Novotny Zolival a soraiban. Ez aztán számomra egy negyedszázados munkakapcsolatot is jelentett az egyre jobban kibontakozó ifjú tehetséggel. A sportriporterek egészen természetes módon a Pluhár-Szepesi iskola vonalán igyekeztek haladni, de hamar kiderült, hogy Zoli közvetítéseiben valami más is erősen jelen van. Egyénisége, a jó értelemben vett tanáruras mivolta. Egy teljesen egyéni hangot alkotott a hasonlók között.

Zoli mondókáját mindig nagy figyelemmel kísértem, mert abból bizony lehetett tanulni. Stílust, mondatszerkesztést, korrektséget, csak egyet nem: azt a tehetséget, amivel Novotnyt megáldotta a sors.

Persze a tőle történő tanulás nem is volt akkora kunszt. Nem szájbarágós stílusban mondta el, amire a kérdező kíváncsi volt, hanem valahogy így: „te is tudod, hogy…” – és akkor elmesélte azt, amiről mindketten tudtuk, hogy nekem ez új ismeret. Egyszer belenéztem a sok „kisokosa” közül a súlyemelésbe. Állítom, hogy ha a Magyar Súlyemelő-szövetségben az irattár megsemmisül, Zoli apró gyöngybetűs jegyzeteiből bármit pótolhattak volna. Aztán – puszta kíváncsiságból – szerét ejtettem, hogy a birkózó dossziéjába is belepillantsak: mondanom sem kell, ugyanerre az eredményre jutottam. Zoli felkészültségéhez, a munkája iránti alázathoz és affinitásához csak a legkiválóbbak hasonlíthatók. Higgadtsága, nem mesterkélt modora, őszintesége, egyenessége csakis rokonszenvet válthatott ki az ismerősből.

Számomra különösen kedves volt, hogy Zoli közvetítéseiben a magyar nyelv feltétlen szeretete, megbecsülése és annak megőrzése is mindig megnyilvánult. Sokan voltunk-vagyunk hajlamosak a mérkőzések hevében a hirtelen szerkesztett mondatok csapdájában figyelmen kívül hagyni bizonyos nyelvtani szabályokat, de Novotny közvetítéseiben – azt hiszem – hiába keresünk ilyet. De nem akarom tovább sorolni az ünnepelt erényeit, jó tulajdonságait, mert egyrészt túl sokáig tartana, másrészt pedig túlzásnak is hihetnék, pedig szó sincs ilyesmiről.

Befejezésként inkább egy olyan eset, amikor haragudtam rá. Ügyeletes szerkesztő voltam, ő nemzetközi súlyemelőversenyt közvetített, s az adás után a szokásoknak megfelelően magnóra mondott egy összefoglalót az esti Sporthíradó számára. Este aztán lejátszás közben egy ragasztásnál elszakadt a szalag és – a technikus a keverőpultnál ténykedett – nekem kellett odakapnom, majd szaknyelven szólva lefejni a szalagot egészen a beszámoló végéig.
Hányszor futott át az agyamon, térdig állva a magnószalagban, hogy Zolikám, nem kellett volna ennyire alaposan, részletesen előadnod ezt az összefoglalót. Szerencsére a hallgatók mindebből csak Zoli szokás szerinti pontos, korrekt és élvezetes mondókáját érzékelhették.

Zolika! Hogy a végén hirtelen jött egészségügyi gondjaim miatt talán kissé megkeseredve, kurtán-furcsán tűntem el a látókörödből, egyértelműen az én számlámra írandó, elnézést érte.

Isten bizony, ma is ugyanúgy megvédenélek, mint 1962-ben Tatabányán.

Zolikám! Isten éltessen!

- Ismered a Novotnyt? - kérdeztem operatőr kollégámat a televízióban.
- Személyesen nem, de gyermekkorom óta hallgatom. Különösen nem érdekel a sport, de ahogy ő "adja", azt nagyon élvezem. Pedig már nem fiatal, lehet tán 60-65 éves is.
- 70 - mondom csendesen.
- Na, ne hülyéskedj! Ezzel a hanggal, stílussal, vidámsággal, humorral?
- Miért? A 70 év már egy kor?
- Nem, nem, de hihetetlen, ahogy beszél a legfrissebb eredményekről, a divatról, a pletykákról, kulisszatitkokról, nem is szólva arról a láttató erőről, amivel egy jelentkezést illusztrál. Hihetetlen!
- És még mi hihetetlen?
- Hogy csak egy feje van, azaz EGY FEJE van.
- ??
- Nem tudom elképzelni, hogyan fér be egy fejbe legalább három agy! Mert amit ő tud, annak egy agy kevés.
- Pedig te még nem is tudsz semmit - mondom operatőr kollégámnak -, ahhoz túl fiatal vagy. Zoli mindent tud - és nemcsak a sportról. Figyelj csak! Arany János költészete, a világirodalom gyöngyszemei, a történelem útvesztői, VIII. Henrikről vagy Géza fejedelemről legyen szó, ugyanúgy ott van az egy agyban, mint a cápadressz, a birkózószőnyeg érdessége vagy a vívósport varázsa.
- ?? - néz most rám ifjú kollégám.
- No meg a számok, a számok! Ugyanúgy tudja hányas cipője volt Bozsik Cucunak, mint Egerszegi Krisztina úszáspillanatainak jegyeit vagy a 15-20-30 évvel ezelőtti focimeccsek eredményeit, vágja az olimpiákat, a vb-ket és mindegyikről véleménye is van.
- Mondom, hogy nemcsak egy agya van - erősködik kollégám.
- De. Azt viszont nagyon használja, meg fejleszti. Ez a fantasztikus pasi, ez a tanult, kiművelt emberfő folyton tanul. Tudom, mert sokszor beszélt a felkészülés fontosságáról. Láttam őt a rádiókban (Kossuth, Petőfi, Calypso), dolgoztam vele a televízióban, s ha nem értettem valamit, megmagyarázta. Ha valakiben bízni lehet, az Novotny. És nem azért, mert 70 éves, hanem azért, mert ő a Novotny, a játékos ember, a médiapolihisztor (hogy legyen mai szóhasználat is), aki egyet nem tud: azt, hogy mennyit tanultunk tőle. Köszönjük, Zoli.
70. Na és? Megyünk tovább.
*

U.i.:/1. "Mama, valamit fütyült a bíró!" - mondtad kisgyerekként, alig szókinccsel egy focimeccs után. Azt kívánom, hogy még nagyon sokáig halljad, közvetítsd a meccsek füttyszavát!
U.i.:/2. Én szeretem Novotny Zoltánt. Isten éltesse!

Mit kell írni, egy kerek évforduló kapcsán egy laudációban? Nyilván csupa szépet és jót, akármit is gondol az ember.

De ha tényleg csupa szépet és jót gondol? Akkor írja le ezeket a dicséretes dolgokat, vállalva akár annak is az ódiumát, hogy örömet, jó kedvet, vidámságot szerez ezzel a felköszöntött ünnepeltnek?

Lássuk tehát az elismerésre méltó jó tulajdonságokat, az én igencsak szubjektív értékítéletem sorrendjében:

1. A magyar nyelv szeretete, igényes művelése, a beszélt nyelv választékos, mesteri használata.

2. Higgadt, tárgyilagos, fellengzős túlzásoktól mentes, mégsem szenvtelen kívülálló, szakértő közvetítés, a hallgató számára érzékletes tudósítás, mintha ő is a helyszínen lenne.

3. Kellemes bariton, hibátlan artikuláció, a magyar nyelv hagyományainak megfelelő intonáció.

4. Segítőkész csapattárs, jó kolléga, akire mindig lehet számítani, akivel szilárdan összeköt a közös ügy szeretete, akinek a rádiós sportközvetítés hivatás, szolgálat.

Sorolhatnám még a jó tulajdonságokat, de szeretnék néhány szót szólni kettőnk viszonyáról is.

Több mint 40 éve ismerjük egymást, 30 éve, 1980-ban a Magyar Rádió mindkettőnket Nívódíjjal jutalmazott a moszkvai olimpia közvetítéséért.

Évekig egy csapatban játszottunk, a Magyar Rádió teniszcsapatában.

Évekig játszottunk egymás ellen is: ő a Rádió, én a Televízió teniszcsapatában.

A mai világban ki dicsekedhetne el ilyen hosszú, felhőtlen barátsággal, ahol egy hangos, disszonáns szó el nem hangzott, holott ezen a pályán ez szinte elkerülhetetlen.

Tudom, persze, az én simulékony, béketűrő, szelíd, alkalmazkodó természetem is elengedhetetlen volt (hiszen csak 50 éve jégkorongozom, ahol ezek a tulajdonságok a jellemzőek…), de hátha a Zolinak is vannak érdemei.

Zárszóként csak annyit, hogy őszintén irigylem, hogy még mindig dolgozik, utazik, közvetít a hallgatók és az én nagy gyönyörűségemre! Remélem még sok-sok évig!

Boldog születésnapot, kolléga úr!

Amikor átmenetileg (sportszak) államtitkár voltam, sikerült hagyománnyá tenni, hogy minden hónapban megünnepeljük azokat a sportembereket, akik 50., 55., 60., 65., 70., 75., 80. (majd 80 fölött minden évben) születésnapjukat ünneplik. (Később az MLSZ-ben is meghonosítottam ezt, a megosztottság okozta erős ellenszélben is.) Meggyőződéssel vallottam, vallom, hogy ez a minimum, amivel a mi korosztályunk tartozik azoknak a sportolóknak, sportért dolgozó nagyságoknak, akik gyermekkorunk példaképei voltak. A hozzájuk köthető élmények sokszor alapjaiban határozták meg fejlődésünket, akár egész életpályánkat. Az enyémet egészen biztosan. Személyesen belső kötelességemnek is éreztem a köszönet, a hála e szerény kifejezését, hiszen abban a szerencsében volt részem, hogy gyerekként e nagyságok között nőhettem föl. Egy-egy ilyen ünnepségen mindig akadt legalább egy olyan születésnapos, akihez személyes élmény is kötött. Ilyenkor mindig igyekeztem egy hozzá, róla szóló kedves történetet feleleveníteni, amely többször csalt könnyeket a szemekbe (nem tagadom, édesapám okán nem egyszer magam is küzdöttem a könnyekkel). Így volt módom köszönteni, köszönetet mondani sokak között Balczó Andrásnak, Földi Imrének, Hegedűs Csabának, Török Bódognak, Szepesi Gyuri bácsinak, Wichmann Tamásnak (szigorúan betűrendben és messze a teljesség igénye nélkül, hölgyeket például a kor okán nem is említek). Örültem Lantos Gábor felkérésének. Örülök, hogy fontosnak tartja, hogy közösen emlékezzünk meg Novotny Zoltán 70. (hihetetlen!) születésnapjáról.

Kedves Zoli bácsi!

A történet, amit most szeretnék elmesélni, a hetvenes évek vége felé zajlik. Helyszíne a TF D-terme (aki ott végzett, tudja, hogy ez a kultikus játékcsarnok). Az esemény: a TF-napok, az a három nap, amikor mindig megfordul(t) a világ a TF-en – ez akkor több volt, sokkal több, mint egyszerű buli. A teremben a tanárok és a diákok csapata készülődött, hogy kispályás fociban mérje össze tudását. Ekkor ez még olyan jelentős erővel bírt, hogy az egész TF ott tolongott az oldal- és alapvonalak mögött. Én egész kicsi gyerekként néztem a TF-eseket azzal a vággyal a szívemben, hogy egyszer én is TF-es legyek. (Sikerült!) TF-esnek lenni akkor, ma felfoghatatlanul nagy dolog volt!

A teremben ott volt Novotny Zoltán is kezében egy mikrofonnal, hiszen a TF-en zajló eseményeket élőben közvetítette a Rádió (talán a Belépés nem csak tornacipőben! című műsor keretei között.) Épp mellette álltam a nagy tömegben, őt figyeltem. (Mást mondjuk nem is nagyon láthattam.) Kezében volt a két csapat összeállítása és minden játékosról komoly, természetesen általa gyűjtött információsor. Próbálta beazonosítani (főként a diákok közt, hiszen a tanárok közül valamennyien ismerősei, barátai voltak), hogy ki kicsoda. Komolyan vette!

Az első kapcsoláskor úgy éreztem magam, mintha a Körkapcsolás (az is megszűnt azóta… - szerintem a leghallgatottabb rádióműsor lehetett) részese lennék: pontosan úgy közvetítette a D-teremben zajló labdarúgó-mérkőzést, mintha a Népstadionból jelentkezne egy teltházas kettős rangadóról. Én nem is a meccset néztem, hanem őt figyeltem, hallgattam és jobban tudtam, láttam mindent, mint az, aki az első sorból valóban látta, mi zajlik a pályán. Tökéletesen beleélhettem magam, hogy mi a tétje egy-egy tanár-diák összecsapásnak. Aztán visszaadta a szót.

Újra őt kapcsolták, de éppen szünet volt. Mégsem adta vissza. Elkezdte. Elkezdte úgy, mintha pont a legizgalmasabb részénél tartana a mérkőzés. Lelkesedett, felvitte a hangját, láttatta a teremben éppen nem zajló eseményeket. Csönd lett a helyszínen. Ő a szabad karjával lelkesítette a jelenlévőket, hogy szurkoljanak! Nem hallják, hogy meccs van? Segítsenek! Segítsenek álomvilágot teremteni! Nem hazudni, csalni, álomvilágot teremteni, megélni az álmot. Hihetetlen volt. Nekem sokat adott, akkor én sem tudtam, mennyit, ő pedig biztosan ma sem sejti.

Addig is rendszeresen gombfociztam, de mindig kellett egy ellenfél, valaki, aki játszik velem. Aznap este egyedül játszottam, két csapattal magam ellen és elkezdtem közvetítetni. Teremtettem magamnak egy világot, ahol gyerekként évekig jól éreztem magam, ahova mindig visszavonulhattam, ami igazán az enyém volt, ahol igazán én lehettem, ami megtanított tervezni, szervezni, beszélni, hatalmas – Novotny Zoltánéhoz mégsem mérhető – lexikális tudást adott, amiből azóta is testnevelőként és sportvezetőként is sokat profitálok. Köszönöm, Zoli bácsi!

Mintha tegnap történt volna! Azon a vasárnap délután nagyon kellett siessek haza az egykori KISZ-táborból, hogy a Tesla magnón tisztességesen, időre megvághassam az első, Magyar Rádióban elhangzott tudósításomat. Ami valójában csak egy felolvasás volt, de sok munkát takart. Aki körömollóval vágott már 9 és feles sebességgű hangot cigarettapapír vékonyságú szalagon, az tudja, miről beszélek. Nos, este élvezhettem erőfeszítésem gyümölcsét. Milyen érdekes, szó szerint emlékszem a szerkesztő, Novotny Zoltán felkonferáló mondataira: ,,Most pedig hallgassák meg Fábián István tudósítását Békéscsabáról, a cselgáncs Magyar Népköztársasági Kupáról." Mennyire helyén van minden szó, hangsúlya, lendülete, precizitása van a mondatnak. Mindannyian tudjuk, akik ebben a kötetben köszönthetjük, Zolinak mennyire sajátja a precizitás. Számos kollégája jegyzeteit ellestem, de olyan precíz, minden fontos adatot tartalmazó cetligyűjteményt senkinál nem láttam. Hozzáteszem, ezek többségét fejből is tudta – meg tudja is.

Nem sokkal később személyesen is találkoztunk már csak azért is, mert minden nagyobb, rádiós szempontból is érdekes Békés megyei sporteseményre igyekezett eljönni, a sportújságíró-rendezvényekről nem is beszélve. A futballrangadók közvetítését pedig egyenesen kisajátította. Sokáig nem tudtam, miért ez a megkülönböztetett figyelem, de aztán itteni rokonai elárulták családi kötődését. Mi több, hogy valaha a körgát melletti Vasutas-pálya volt a második otthona. Bizony röstellkedtem, amikor egyszer váratlanul előrukkolt egy összeállítással: “Andó - Sági, Urda - Weiner, Marik, Fülöp - Kincses, Kliment, Imri, Szilasi, Szák. No, halljam, melyik csapat ez?” Bizony, zavarba jöttem, pedig ezt a gárdát jegyezték a magyar futball egén - a második világégés után az NB I-ben is szerepelt a csabai Törekvésből lett Előre, és korábban több profijátékosa is volt. Finom, szelíd figyelmeztetés volt ez arra nézve, hogy aki sportriporterségre adja a fejét, illik a múlttal is tisztában lennie. Zoli azóta minden áldott alkalommal megkérdezi: ,,Mi újság a Csányi utca környékén?” Legutóbb, néhány hete is, amikor mellette ültem az Aranytoll-átadó-ünnepségen. Lám, így is lehet szeretni az egykori szűkebb pátriát. Talán ide kívánkozik: feltehetőleg kevesen tudják, hogy Novotny Zoltán a 2004-ben megalakult Protestáns Újságírók Szövetségének elnöke, nem mellesleg a  Pesti Evangélikus Egyház Deák téri Egyházközségének presbitere. Olyan emberek közösségének aktív tagja, akik számára fontos az örömhír, a szeretet, a boldogság, a békesség.

Magam viszont legközelebb azt kérdezem meg tőle, megvan-e még a legendás bojtos, kockás sapka, amelyben annyiszor láttam közvetíteni, nem is beszélve a még régebbi, fekete – se kalap, se svájci, valahol a kettő közti kinézetű – sapkáról, amelyet szélben olyan jól lefogott a kemény acélszalagos, bakelit kagylós fülhallgató. Mert amikor ő kezdte, még esőben, szélben a pálya szélén álltak a riporterek és tényleg a meccs, a pálya tartozékai voltak.

Még valami, amit 30 év alatt valahogy sohasem hoztam szóba. Most itt a nagy alkalom, ezen a szép, kerek születésnapon. Zolit én sohasem láttam még haragosnak, mérgesnek, dühösnek, barátságtalannak, zordnak. Mogorvának is csak egyszer. Hogy csinálod, Zoli bácsi?

1995. augusztus végét, szeptember elejét írtuk. A magyar sportélet futball-lázban égett. A Ferencváros focicsapata egészen közel került ahhoz, hogy a Bajnokok Ligája főtáblájára, azaz Európa 16 legjobb együttese közé kerüljön. Az Anderlecht elleni, brüsszeli győzelem után következett az Üllői úti visszavágó, amelyen az 1-1-es döntetlen elég volt a zöld-fehéreknek a hőn áhított cél eléréséhez: BL-résztvevő lett a Fradi. A hazai meccset élőben a stadionban nem sikerült élveznem, mivel külsősként akkoriban igencsak sűrűn voltam asszisztens a szerkesztők mellett és éppen azon a napon is e szerepkörben tevékenykedtem. Mindez azt jelentette, hogy a legnagyobb, legszebb, legörömtelibb pillanatokat csak felületesen élhettem át, mert a helyzeteket, a gólokat papírdarabokkal kellett bejelölni a mérkőzést rögzítő szalagon, majd levenni a magnóról és megvágni a közvetítésrészleteket, ezen kívül még az egy emelettel följebb lévő hírszerkesztőségbe is loholhattam a telexen érkező legfrissebb sporthírekért. No, de ez legyen az én nyűgöm, a jutalom viszont nem váratott magára sokáig. A Fradi első BL-találkozóját a Grasshoppers ellen te közvetítetted Zürichből. Szokás szerint a szerdai meccs előtt már kedden kint voltál a helyszínen és előzetest küldtél telefonon a 6-os magnóba. A tudósításban elmondtad, mi mindent gyakoroltak a mieink az edzésen, hogyan várják az összecsapást a hazai szurkolók, hány magyar drukkerrel találkoztál addig, hogy a Hardturm-stadion milyen könnyen elérhető villamossal és hogy a vendéglátóknál várhatóan pályára lép majd a belga Eric Viscaal is. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy akkoriban a svájci bajnok összeállításával feküdtem és keltem, persze azért a kapus Zuberbühler, vagy Vogel, Geiger, Murat Yakin neve ismerősen csengett. Az anyag vágása közben azonban „gyanús” lett nekem ez a Viscaal. Mintha valahol a beharangozókban azt írták volna róla, hogy holland. Na, most mit tegyek? Internet, Google akkor még nem lévén, azt tettem, amit az „öregek” tanítottak ilyen helyzetekre. Ki kell vágni azt a szót, azt a mondatrészt vagy akár mondatot, amiben nem biztos az ember, mondván a riporter sem tévedhetetlen. Lesz, ami lesz, kivágtam. Nem sokkal az esti Sportvilág előtt telefonáltál, hogy egy téves információ maradt a tudósításban, Viscaal nem belga, hanem holland. Én megnyugtattalak, hogy már nincs benne. Te megköszönted, majd másnap jöhetett a közvetítés és a csodálatos Fradi-győzelem, amit már munka nélkül szurkolhattam végig.
Hazaérkezésed után a szokásos adminisztrációs munka keretében beáraztad az elmúlt napok műsorait az utalókönyvben. Szerkesztő: x forint, riporterek: y forint, asszisztens: 1500. Egy másik rubrikában pedig a te jellegzetes írásoddal, a mindig igényesen formált betűiddel és számaiddal: Fejér Balázs 1000 Ft, zárójelben pedig az állt: Viscaal.
*
Kis segítség a ma már kevésbé ismert szavakhoz:
- Bajnokok Ligája-főtábla: az elit mezőny, ahová nagyon ritkán jut be magyar focicsapat
- külsős munkatárs: aki akkor dolgozhatott, amikor akart (persze ez azért nem teljesen igaz)
- magnószalag: amire a hanganyagokat rögzítették, amiket aztán szétvágtak és szalagragasztóval illesztettek össze
- telex: az a szerkezet, amelyen közvetlenül az MTI-től kaptuk a híreket több példányban
- 6-os magnó: a sportosztály állandó rögzítő- és vágóhelyisége volt, külön technikussal biztosítva
- utalókönyv: a műsorok alkotói ebből értesülhettek arról, hogy mennyivel jutalmazták őket a munkájukért az állandó pénzkeretekből.