Voltál egy ideig a főnököm is a Petőfin, sporttudósításokat is adtam néha-néha – mégsem ez volt munkakapcsolatunkban a meghatározó.

Hanem egy réges-régi történet. Annak idején, a ’70-es évek legvégén, zöldfülű rádiósként először próbálkoztam 10 percesnél hosszabb anyaggal. Az aranyérem ára címmel készítettem egy 30 perces dokumentumműsort a sportsikerek gazdasági hátteréről.

Adás előtt az anyagot odaadtam neked meghallgatásra. A tekercset egy levél kíséretében kaptam vissza. Szinte percről percre értékelted a műsort, a kérdéseket, a vágást, az egész koncepciót. Nem számítottam rá, hogy ennyi időt szánsz rám, hogy te, a sztárriporter ilyen komolyan veszed egy kezdő munkáját.
Nemcsak az akkori megjegyzéseidből tanultam, hanem a viselkedésedből is. Azóta is eszembe jut ez a történet, ha valaki a tanácsomat, a véleményemet kéri. A régi leveled is megvan még valahol egy dosszié mélyén.
Most már én is évtizedekben mérem a Bródy Sándor utcában töltött időt.
 
Hogy itt vagyok, a te példádnak is köszönhetem.
Tőled láttam, hogy milyen fontos a testi-lelki kiegyensúlyozottság, azaz: a sport és a hit.
És hogy milyen lényeges az önbizalom. Hogy nem dől össze a világ, ha leváltanak vagy más feladatot kapunk, hiszen az újságírói tehetséget és a munka szeretetét nem veheti el tőlünk senki.
Ahogy máig szépen zengő hangodon a sporthíreket olvasod, ahogy fiatalosan sietsz az udvaron vagy a folyosón – bizakodva nézek az elkövetkező évtizedeim elé.
 
Köszönöm a példádat, Isten éltessen!