Valamikor 1970-ben fogtunk először kezet, amikor a Szepesi vezette sportszerkesztőség foglalkoztatni kezdett. A feleségén, Zsuzsán kívül nincs több tíz embernél, aki nálam jobban ismerné Zolit. 30 évnél hosszabb ideig voltunk mindennapos kapcsolatban, számos közös külföldi úton ismertem meg szokásait, s már az arcrezdüléséből is sejtettem, mikor, mire gondol. Erényeivel, gyengéivel egyaránt tisztában vagyok. Nem túlzok: testvéremként szerettem, nagyra tartottam, ragaszkodtam hozzá. Tiszteltem jóindulatát, végtelen becsületességét, mosolyogtam gyanakvó alapállásán, konfliktuskerülő magatartásán. Mindez múlt idő? Igen. Voltak, akiknek érdeke volt éket verni közénk. Már sosem fogom megtudni, kik tették, s miért. Máig fájlalom. De ettől még napjainkig hiszem: szakmai alapossága, tudatossága egészen ritka. Pályafutása sok fiatal számára lehet példaértékű. Remélem, lesz is. Emlékszem egy képre, ami olyan sokat elárul róla. 1972-ben, a müncheni olimpián - remekül szervezték a németek - először mutatkozott be a számítógépes adatközlés. Novotny persze azonnal kipróbálta, kedvenc magyar súlyemelőiről kérdezve adatokat. A gép pillanatok alatt kiadta. Zoli átfutotta, majd sejtelmesen mosolyogva megjegyezte: nem jól tudja! S neki volt igaza, hiszen ha valaki fejből ismerte valamennyi magyar súlyemelő összes lehetséges eredményét, akkor az ő volt. Máig emlékszem a kis, precízen összeállított jegyzeteire, amivel a napi teendőit lajstromozta vagy azokra a cédulákra, amik egy-egy nagyobb közvetítéshez az érdekességeket őrizték. Igazában azonban nem volt rá szüksége, fejből tudta legtöbbjét.
Sosem hajlott semmiféle érzelgősségre. Ezért talán most összehúzza szemöldökét ezt olvasva: amikor már nyilvánvaló volt számomra, hogy megválok a Magyar Rádiótól, az épület udvarán összetalálkoztunk. Már nem voltunk igazán jóban. Mégis úgy éreztem, tartozom neki és közös éveinknek a búcsúval. Kezet fogtunk. Remélem, nem utoljára.