Bár 70 éves, de biztos vagyok abban, hogy nem én leszek az utolsó főszerkesztője. De az, hogy lehettem főszerkesztő ott, ahol Zoli bácsi, „a Novotny”, dolgozik, nagy megtiszteltetés nekem – és ezt őszintén nem azért írom, mert egy laudáló kötetbe kértek tőlem valamit.

A nagy rádiós személyiségek mindegy milyen közegben – a „nagy szünet, Kossuth Rádió, Budapest, szünet, pontos időjelzést adunk” rádiójában, vagy a „dum-dum-dum, MR1-Kossuth Rádió, a szavak ereje” kontextusában, hangkulisszája előtt, mögött, fölött – jelennek meg, kivívják maguknak a figyelmet. Így voltam/vagyok én is Zolival, aki a legnagyobb élményt jelentette nekem a Rádió pekingi olimpiai műsorfolyamában. Valahogy mindig az jutott eszembe őt hallgatván: finom, tapintatos, okos. Miközben ő is emelte a hangját, ragadta el indulat, és mégis: olyan „úriemberes” volt, a szó legjobb, cseppet sem a hideg, kimért értelmében. Szerettem, ahogy pillanatnyi megfontolás nélkül, „zsigerből” tudott békét osztani újságírótársai között, ahogy úgy javított ki másokat, hogy a hallgatónak (nekem biztosan) egy cseppet sem volt az az érzése, hogy „de hülye a másik” – pedig az újságírók között szegény sportriporterek vannak leginkább kitéve a hallgatói percepció eme sallangmentes megnyilvánulásának. (Mindjárt szegény „hülye bíró” után.) Szóval elegáns volt, nagyon, de közben tűpontos is – de hát ez legendásan jellemzi őt. Szerettem hallgatni, ahogy szeretem sporthírek olvasása közben is, és szeretek összefutni is vele a folyosón.
Örülök, hogy együtt dolgozom vele, mert ő is egyike azoknak a régi, nagy formátumú rádiósoknak, akiktől kívülről jött emberként nagyon sokat tudtam tanulni, ellesni. Pontosítok: egyike a legnagyobbaknak.