Tíz évvel előztél meg!

No persze úgy könnyű, hogy ennyivel előbb születsz. Gratulálok, hiszen egymást majdnem 40 éve ismerjük, s ráadásul volt olyan peched, egykori közös iskolánkban – az Apáczaiban –, még gyakorló tanárom is voltál. (Tudod, Jan Dra – ha jól emlékezem – volt az órád témája, s ahogy több évvel később mesélted, jószerivel csak kettőnket, a két későbbi kollégát, a Dományt, meg engem ismertél, így azután aktivizáltál is alaposan.)

70 lettél – örökifjúként.

Jártál olimpiákon, jártál más nagy sporteseményeken. Őrzöd a higgadt, felkészült, tettre kész újságíró – most divatos szót használok – imázsát.

De tényleg ilyen vagy.

Ilyen voltál akkor is, amikor Kölnbe utaztunk, a vonat vágtatott a Rajna völgyében, s te arról meséltél, hogy milyen volt az előző napokban Moszkvában. Aludtunk egy szobában, siettünk együtt állomásra, repülőtérre. Ültünk együtt fehér asztalnál vagy értekezleten. Csendes voltál, megfontolt, legfeljebb egy kicsit fáztál vagy éppen meleged volt, s nem tudtad, hogy mellényként levedd, vagy magadra terítsd. Nagy gond, hiszen a hang, az az Istentől kapott szép rezgésű, bemondói hang nehogy egy semmi kis nátha miatt rekedtté váljon! Találkoztunk vonalban, beszéltünk a szép kenyérről, a sportról, könyvekről. „Szevasz, szevasz” köszöntünk egymásnak a nemzetközi sajtóközpontokban, siettünk tovább.

A munka alázata.

A szépen, gondosan írt, hibátlan jegyzetek, a precíz fogalmazás, a rendben tartott emlékek.

Ezt szerettem volna megtanulni tőled.

Bevallom, nem sikerült. Itt – vagy itt is – megbuktam.

Ellesni azonban sikerült.

Remélem a receptet is. Miként lehet az ember 70 évesen is ilyen fiatal, mint te.

Tanár úr!