Hohó, barátocskáim, elnéztetek valamit, elszámoltátok alaposan, még hogy Novotny Zoltán 70! Elő a lexikonnal, most segíts Google, ki talál ki ekkora marhaságot…

És… annyi. Bizony annyi. 70 éves.

Azt most hagyjuk, hogy neki köszönhetek mindent. Hogy ő engedett be, hogy ő adott teret, hogy ő indított el és védett, ha kellett, morgott, ha kellett, olykor – nagyon olykor – még dicsért is. Kellett.

Hagyjuk ezt most!

Beszéljünk arról, ami fontos!

Beszéljünk arról, amit ő tudott és ő tudott a legjobban, és már én is tudom, mert megtanultam, ellestem, elcsakliztam tőle. Ez pedig a relevancia elve.

Mert mit mond Novotny? Azt mondja, hogy csinálja mindenki azt, amihez ért. Azt, amiben a legjobb. És legyen a legjobb az első, a második legjobb a második, a leggyengébb meg legyen az utolsó. Hiszen így épül fel minden egészséges közeg, csoport, munkahely, társadalom.

Mint a vonat kereke a sínen. Ott releváns. Centikkel odébb, a talpfán már katasztrófa.

Így építette fel a Rádió sportosztályát, ahol kezdtem, ahol mindent megtanultam, ahová azóta is tartozom, ahol utoljára éreztem, milyen jó dolgozni…

Volt ott két csoda: ő és Vass.

Vass Pista. Aki fejből mondta a sporthíreket, miközben szendvicset majszolt a pillanatnyi szünetekben, aki úgy közvetítette a meccset, hogy később nem emlékeztél, láttad-e a tévében vagy valójában csak hallottad, és aki a Honvéd-Benfica végén azt mondta 0-7-nél, amikor cserélt a Honvéd, hogy most jön Borgulya, a titkos fegyver, amin azóta röhögök. Most is.

És ott volt Novotny. A főnök. Volt neki egy trükkje. Sosem hibázott. Ócska trükk, de bejön. Mindig eltalálta a góllövőt (nem eltalálni nagy szégyen, amit csak ő nem tud, mindenki más átélte már, én is, sose múló kínos érzés), mindenki keresztnevét ismerte, sőt mindenki szüleinek a keresztnevét is, olykor úgy éreztem, a nézők nevét is tudja, életkorral, hobbival, egyenként, pedig akkor még hetvenezren jártak a Népstadionba.

Ők ketten nem kisajátították az első két helyet, hanem kiérdemelték, nem elgáncsolták a többieket – egyszerűen jobbak voltak. És ez adott valami hihetetlen nyugalmat, mert az ő „jobbságuk” nem azt jelentette, hogy ők az elsők, hanem, hogy amíg jobbak, addig elsők, hogy a világ a talpán áll és a fejével gondolkodik, vagy inkább: „bólint az ötösről a tétovázó kapus mellett a hálóba” – hogy stílszerűek legyünk.

Mert ettől él, lélegzik a világ, ha nem így van, csak zihál, fuldoklik, levegőért kapkod. Tudjuk jól, nincsenek már ilyen sportosztályok, nincsenek már ilyen emberek, ahol tét van, eredmény van, igazság van. Ahol nem azt mondják örökösen, hogy Magyarország-Málta 1-2. Ahol nem keverik az „egyből”-t a „kapásból”-lal. Mert persze mindegy, de mégsem mindegy.

Úgyhogy álljon itt most egy név, akinek mindent köszönhetek. És egy köszöntés, ami szívből jön.

Isten éltesse Novotny Zoltánt!