Sportriporter, tanárember, a históriás könyvek nagy ismerője, bölcsész. Majdnem azt írtam, hogy polihisztor, de nem áll szándékomban túlságosan nagy terhet rakni a vállaira.

Különben is, ebben az időszakban a legtöbb ember már kímélőre kapcsolja magát – ő nem. Nagy hibát követne el, ha így tenne, de nem úgy ismerem, mint aki hibázni szokott.

Időtlen idők óta (na jó, megint túlzok, valamikor 1965-öt mutathatott a naptár) tudom, ki az a Novotny Zoltán. Kezdetben csak az fogott meg benne, hogy mekkora érdeklődést mutatott a súlyemelés és a birkózás iránt. Felesége, Zsuzsa mellett ez a két sportág számára az örök szerelem a mai napig, s mivel magam is a tárcsák világában élem-éltem az életem, nem csoda, hogy hamar összebarátkoztunk. Mindketten szerencsések lehettünk, de mivel ez a nap most róla szól, az ő mázlijáról írok. Abban az időben közvetíthette a Magyar Rádióban a súlyemelést, amikor még igazán nagy magyar súlyemelésről beszélhettünk. Benedek, Baczakó, Földi, Jacsó, Tóth Géza, Veres, Messzi, Csengeri – és Novotny. Aki úgy tudta ezt a sportágat a rádióban „láttatni”, ahogyan idehaza senki más.

Mindig mesélte nekem, az a jó az egészben, hogy a versenyzők nemcsak egymás ellen, hanem önmagukkal is küzdenek. Hogy legyőzzék a lábuk előtt heverő irdatlan vastömeget. Mesélt mást is. Madridban egy nagy verseny után órákat sétálgattunk a városban. Zoli a világ legtermészetesebb módján közölte, hogy egyes épületeknek mi a történetük, hogy az éppen a lábunkkal koptatott utcaköveken ki mindenki sétált már – s ekkor elevenedtek meg a világtörténelem nagyjai, ott, a spanyol fővárosban egy magyar sportriporter tolmácsolásában.

De nem csak erről a Novotny Zoltánról szól a méltatás. Hanem a gyermekszerető emberről. Ő, akinek nem született saját gyermeke, szinte sajátjaként szerette az én két lányomat, Anitát és Andreát. Feleségével, a pedagógushivatáshoz szintén örökké hűséges Zsuzsával gyakran fordultak meg nálunk – remek hangulatú találkozások jönnek elő memóriám távoli zugaiból.

Mostanában – sajnos – kevesebbet találkozunk. Illetve, ez nem igaz. Hiszen nekem elég csak bekapcsolnom a rádiót, hogy újra vele legyek – igaz, csak képletesen. Boldog vagyok, hogy még mindig dolgozik, örülök annak, hogy a mai napig tanítja a fiatalokat, hogy példát mutat a jövő sportriporter-nemzedékének. Bízom abban, hogy két év múlva, a 2012-es londoni nyári olimpián is találkozhatunk – ígérem, meglátogatom őt a közvetítőállásban pályafutásának tizenkettedik nyári olimpiáján.

Novotny Zoltán sok mindent tud, van egy olyan dolog, amit csak én tudhatok, de csak eddig a pillanatig.

Azt, hogy milyen 70 évesnek lenni. Én már egy éve tisztában vagyok ezzel.

Kesergésre, búsulásra azonban semmi ok. Nem is olyan rossz dolog ez, mint sokan gondolják.

Úgyhogy, Zolikám, a jó Isten éltessen, tartson meg sokáig erőben, egészségben és persze első és egyetlen munkahelyeden, a Magyar Rádióban!